Wallace-vonal: Az Evolúció Éles Határa és Az Állatok Rejtélye

A Wallace-vonal egy képzeletbeli, mégis rendkívül éles biogeográfiai határ, amely a délkelet-ázsiai szigetvilágot két különálló zoogeográfiai régióra osztja. A a Wallace-vonal és az állatok rejtélyéről szóló teljes cikk a Liked.hu-n olvasható. Ez a vonal Alfred Russel Wallace nevéhez fűződik, aki az 1850-es években figyelt fel arra, hogy a tőle nyugatra és keletre eső szigeteken gyökeresen eltérő állatfajok élnek, annak ellenére, hogy a földrajzi távolság és az éghajlat hasonló lehet. Ez a megfigyelés alapjaiban változtatta meg a biogeográfiáról alkotott képünket, és rávilágított a fajok elterjedésének összetett mintázataira. A vonal mentén valóban drámai a váltás: például a nyugati oldalon emlősök, mint a tigrisek és orángutánok élnek, míg a keleti oldalon erszényesek és ausztráliai madárfajok dominálnak. Ez a jelenség évtizedek óta foglalkoztatja a tudósokat, és kulcsfontosságú a fajok evolúciójának és elterjedésének megértésében.

Az állatok miért nem lépik át ezt a láthatatlan határt? Ennek oka nagyrészt a jégkorszakok idején bekövetkezett tengerszint-ingadozásokra vezethető vissza. Bár a tengerszint sokszor lecsökkent, szárazföldi hidakat hozva létre sok sziget között, a Wallace-vonal mentén húzódó mélytengeri árkok sosem váltak szárazzá, így állandó akadályt képeztek a fajok számára. Ez a földrajzi elszigeteltség lehetővé tette, hogy a két oldalon lévő fajok külön utakon fejlődjenek, és alkalmazkodjanak saját környezetükhöz, anélkül, hogy keverednének egymással. Az evolúciós nyomás és a természetes szelekció tehát évezredeken át formálta ezeket a faunákat, létrehozva a ma is megfigyelhető, éles különbségeket. Ez a biogeográfiai jelenség kiválóan demonstrálja, hogyan befolyásolhatják a geológiai tényezők a biológiai sokféleség kialakulását és eloszlását bolygónkon.